Hanggálett' — Dalok

Múlt fagya olvad, holt láz rebben, tollpihe párnán alszik csendben. Múlnak a percek, fordul az év, régi nyomába az új beleér. Perge az emlék, mint a levél, tél, tavasz, nyár, ősz, mind belefér. Pukkan a pezsgő, víg dala száll, boldog az ember, új évre vár.

A leghidegebb napok jönnek, kivet magából a jelen, vonyító kutya a holnap, a múlt mocsárba fagyva teng. Hömpölygő homályban hadonászom, jég reccsen a lépések alatt, lekapcsolták a tétova távolt, s a közelben egy kéz se maradt. Leülök ide, csak meg ne fagyjak, körbefog gondolatgubám, öreg pásztorok, Hortobágyok, valamit terítsetek reám! Meghallgatás (ballada)

Fagy. Üvegesnek állt az éjszaka ma is. Utcáról utcára keres, vízcseppet, pocsolyát. Az úttestet, a járdát nézi, bokrot zörget, kutat. Nagy fekete karját lóbálja haladtában. Jó éjszakát kíván a kevés szembejövőnek, aztán mosolyog a "jó éjszakán". Éjfél felé járva már leül egy padra. Nagy zsebéből termoszt kapar elő, kávét iszik. Megigazítja a kalapját és a kicsi templomot bámulja szemben, meg a szobrot előtte. Fagy. Feltápászkodik és tovább indul. Egy kóbor kutya jön felé, de nem vizel. A zajos teherautóból most semmi nem csöpög, pedig szokott. A hideg roppan. Nincs mit üvegezni. Nem volt eső hónapok óta. Mégis megy. Ugyanazokon az utakon, zugokon át újra és újra. Tegnaptól holnapig. Egyszer majd esni is fog, és hideg is lesz. A víz akkor majd megmarad. Éjszaka lesz és befagynak a tócsák. Talán olvadáskor, talán csak tavasszal, de lesz ilyen. Talán nem is lenne jó addig a jégtükörbe nézni. Egy eső nem elég, azt lehúzza a föld egyben, mint egy felest. A mocskos olvadék pedig nem veri vissza szépen a fényt. Karácsonykor meg, hogy legyen havunk, az éj szitálni jár. Nem ér rá lim-lom fagyasztani. Tehát csak tavasz. Csillagos hideg éjszakák akkor is lesznek. S egy reggel a befagyott tócsák valamelyikén végre-végre újra csúszkálhatunk. Addig pedig az éjszaka nagy fekete karját lóbálva járja az utcákat tovább. Vizet keres, néha nagyon fázik, de nem fél. Találni fog. Fognak csúszkálni még a csillagok. Meghallgatás (blues)

Idén nem fagyott be lám az ablak, bár zajos hideget fú' kinn a szél, benn ülve minden borzongást tagadnak a kandallóból pattogó mesék. A régi hó emléke kezemben olvad, szétnyitom, lássam, mi a maradék, aztán mosolygok, mert semminek túl nagy, hógolyóhoz viszont egy kicsit kevés. Ez a mi telünk, szép Karácsony este, ha a szánkó nem is, a többi kész, áll már a fa, s lopná már remegve, felnőtt és gyerek is a gyertyafényt. Jön is a csengő, a csendbe vágva, minden szív Jézuskának öltözik, megnyílnak a lelkek, apró kincses tárak, felettünk közben tán angyal őrködik. Meghallgatás (szentimentális)

Újrarajzolnám a lehullott lombokat, a nagy fát Henyénél újrakelteném, tán a volt erdőt is a nagy fa mellett, a napjárkálta tájat zöldre festeném. Rajzolnék kék, balatoni tájat, vitorlázva borozó dalost, szélbe fűzött, kajla, esti fákat, sétányokon szálló lángos illatot. Újrarajzolnám aztán a fővárost, radíroznék égi, földi koszt, szobrot, hidat, palotát sikálnék, satíroznék régi villamost. Visszarajzolnám a parlamentet, a padsorokba égő arcokat, az új törvényeket még újabbra írnám, elkergetném az embertankokat. Kimosnám végül a zászlót is, sávjaiba sorra új színt öntenék, mindenféle szélben trikolor maradna, újra Magyar volna: enyém, tied, miénk. Meghallgatás

Szúnyoghangon döng az éj, ihaj, szúrós szemmel néz, rád egy bivaly, csikóbőr, pánlikás haver, ki ha kell menni, szarni mer. Fülfarka' tarka és lompos, kalapja hangos kolompos, marhanyelv hosszra méretik, finnyogni máshol kéretik. Hatalmas mordály borzadály, oldalán leng az alkotmány, csikóbőr-tarsoly oldalas, vírtus benn ifjúban nem ragad. Meghallgatás (csujogatós)

A füzéri temetőben, Újhely felé félúton, van egy sok száz éves fejfa, vagy tán ezer? Nem tudom. Tündér alak térdel rajta, kőbe zárta más világ, alkotója hegyből marta, vulkán vére járta át. Erdők s tavak királynője, Perilla szép sírja ez, ezer éve állíttatott legendája így ered: A tündérek fejedelme a Zemplénben vert tanyát, az erdők s a vizek népét a boldogság járta át. Perilla a királynőjük, csengő lépte színarany, köztük szerette magányát énekelve hangtalan. Kecses léptét nagy titokban egy másik tündér leskeli, Vily, a kövek s hegyek atyja, szerelmét nem illeti. Aztán egy őszi levélből híre röppen: a hegyet félelmes és fényes horda a faunok népe lepte meg. A faunkirály Kendakutra, minden élőt célba vesz, vadászva az erdőt járja, fuvolázva lépre les. Aki hallja kővé dermed, könnyű célpont, mind, ki él, a faun kacagva bájol és öl, erdőmély remegve fél. Egy délután Kendakutra fuvolája messze szól, a távolból lepkeszárnyú tündérének válaszol. A faun hallgat, a dal elhal, újra kezdi, válaszol, Perilla még nem is sejti, éneke meddig hatol. A fuvolás lelke mélyét forró láva önti el, látni kell, a hang gazdáját, itt van, itt van oly közel! Fuvolázva Kendakutra tart az angyalhang fele, Perillát is fogva tartja a faun hangszer éneke. Az ágak közül kilépő faun, szíve kérge megreped, a legszebb lény ül előtte, piros ajka csak remeg. Perilla szól, hogyan lehet, hogy hallod az énekem? Halandónak hallhatatlan létezőként létezem. Zöld fűszál nő, alma érik, a kő kopik, hangya szól, mókus figyel, gyökér dagad, de semmi sincs, mi így dalol. A faun barna szeme kézen fogja a tündér szemét, s a lány a két szép tükörbe olvasztja tekintetét. Kendakutra csókja válasz Perilla kérdésire, ajkuk rátapad egymásra szívük tárva résnyire. Szerelembogárka röppen s mélyen a szívekbe fúr, a tündér s a faun szerelme teljes, mire alkonyul. Holnap is jöjj! Drága hangú fuvolával válaszolj! Énekedbe zárva zengd, mit csókos ajkad vágya olt! A tündérkirály parancsa fáj, faun ha hegyre, lépre megy: "Csapdába csalj minden patást, új törvényünk mától ez!" Perilla sír, s ír titokban, szerelmét figyelmezteti, ám levelét apja kérges kezébe, küldönc teszi. A szerelmes pásztorórát a tündérhad rontja el, szép leány könyörgésére lánccsörgő bilincs felel. Láncon a faun Kendakutra, ki hegyünk békéjét veszi, az öreg tündér szava súlyát pallos hegyben méreti. A faun látja mit ró a sors, átkát hát mélyről veti: "Zúduljon kő, folyjon láva! Senki túl nem élheti." Királyi bárd a csendbe vág, s a Magas-hegy megremeg, vulkán üvölt, láva zúgva ordítja: "Isten veled!" Vily, a kövek, s hegyek atyja szikla omlasztó szava, Tündértanyát védve roskad a véres fűre egymaga. Minden halott, minden véres, forró láva hív magányt, de Vilynek még sok a dolga, köti sebét, kőre hág. Az utolsó tündér búját erdők mélye leplezi, Vily kitépett hideg szíve a hegy csontját égeti. Varázslattal, rideg kőből, egy szobrot farag, szerelme Perilla képe lenyomatként ott marad. A hegyek lábához érve, a síkon ahogy vonul, vércseppjei nyoma sorban hegyfüzérré alakul. Este lesz már, mikor végül elfárad és megpihen, a kőszobor fenn a vállán utolsó csepp vére lenn. Vére dombbá, temetővé, teste porrá szétterül, Vily és Perilla szerelme legendává nemesül. Meghallgatás (ballada)

Herdinánd, az ifjú hörcsög új lakásba költözött, mert megunta jó szüleit a két öreg hörcsögöt. Megáll ő a saját lábán! Egyet gondol uccu hát, túrta-fúrta építette földalatti otthonát. Nagyon büszke volt magára tágas hörcsög odújára: "Nincsen ilyen senkinek, látni kell mindenkinek!" Megmutatni hogyan tudná minden rétenlakónak, hogy Herdinánd milyen ügyes? Felnőtt ő már maholnap, "Csinálunk egy vendégséget - kiáltotta -, de olyat, amilyet még soha senki nem tartott e rét alatt!" Hörcsög Papa, Hörcsög Mama akkor aztán meglátja: kicsi fiuk tényleg felnőtt, minden szavuk hiába. Már fut is a kicsi prémes fürge ürge, vakond és nyest, béka, gyík és cinege, mindnek ott lesz a helye! Ősz szüleit utoljára invitálja odújába "Gyertek lássatok csodát, ifjú hős hörcsög honát!" Nagy fáradtan hazaballag, lefekszik, de hiába az álom valahogy nem száll az öreg hörcsög fiára. A vendégség jár eszében: "Hogy is volt ez otthon régen? Hogy illik ezt csinálni: nem kell étket kínálni?" Jaj, hát persze, buta prémes, feledékenységed rémes! Nem baj, holnap lesz a napja s tele lesz az éléskamra. Reggel korán a kis hörcsög munkához lát a réten, magot, zabot, kukoricát összeszed nagy serényen. Fut, szalad, túr kutyafuttában, amit talál berámol, éléstára gyomrába tölt már száz vendégre számol. "Majdnem tele, majdnem tele, de egy kicsi még fér bele!" Semmi sincs már a réten, talán ott a végében? Húúúú, mekkora kövér hernyók! És odanézz: mitől nagyok! Az egyiknek oldalából lyukon folynak ki a magok. Egy zsák búza, két zsák búza, essünk neki: "Ham, ham, ham...!" Kishörcsögünk már kirágta, áll a búza halomban. A kis bundás pofájába 100 szem búzát is betöm, pofazacskója úgy dagad, túltesz három hörcsögön. Még fér bele, még fér bele! Még az a szem, meg ezek... "Jaj, Istenem milyet néznek majd délben a többiek!" Durr! Földrengés! Durr! Egy csapás! Kiabálás: "Jaj neked!" Na kis hörcsög, most ha tudod mentsd gyorsan az életed! Rohan a kis prémes haza, a vaslapát csak úgy döng, ahogy a nagy csizmás gazda a nyomába sújt, s dühöng. Be a lukba! "Jaj nem férek! A pofazacskóm túl széles! Búzaszemektől duzzad, másik bejárat, hol vagy?" De az is szűk, a harmadik is, na kis bundás, most aztán, a negyedik lyukhoz szaladj tágabb lesz az tágabb tán! Jaj, hogy húzza! Jaj, hogy nyomja! Nagy nehezen belemegy, Durr, fölötte - éppen jókor - a gazda egyet elereszt. Herdinándunk lenn a lyukban ki sem pihegi magát, s a búzától szabadulva már szalad is lenn tovább. "Vészkijárat, merre is vagy? Jó szüleim itt vagyok! Hátra se néz: "Szülői kéz, Papa, Mama, óvjatok!" Öreg odú, ősz hörcsögök, Herdinándot ölelik, az évszázad vendégsége várhat még egy darabig! Meghallgatás (mese ballada)